Kirándulások Őszi kirándulás Pilis

Pilisszentiván – “Ördög-szikla – Iváni-hegy – Hosszú árok” nagy kör – 2020 november 14.

– Ma valami rövidre menjünk csak, jó? – kérte reggel Ancsi tőlem.
– Mit szólnál a Rókahegyhez, az közel van. Jó lenne?
– Szuper, annyi elég is lesz… nincs kedvem sokat autókázni, és hűvös lesz, így nem fogunk tudni pokrócozni sem.
– Tudom már, hova menjünk! Irány az Ördög-szikla, ilyenkor nagyon szép arrafelé! Jó lesz, meglátod!
– Szuper, menjünk!

Így indultunk útnak egy komor, borongós – és egyéb divatos, életkedvtelenítő jelzővel jellemezhető – őszi napon kicsit lassan, nehézkesen, még a reggeli legózásba belefeledkezve, de tudva, hogy ha nem indulunk neki a tervezett kalandnak, akkor újra egy hetet kellene várnunk, hogy legközelebb talán energikusabbnak érezzük magunkat. Az utcák, a terek és a házak – a város – nem csábítanak ki minket annyira ilyenkor, mint egy természetben eltöltött pár óra. Erdőn-mezőn a leglehangolóbbnak beharangozott időjárást is teljesen máshogy éljük meg, mint azt a hatásvadász meteorológiai előrejelzések próbálják sugallani, melyek szerint a jó idő az, amikor szobahőmérsékleten süt kint a nap, és a rossz minden más. Én azt mondom, ha nem szakad az eső, vagy nincs nagy szél, akkor az idő jó, kellemes vagy remek, a túrázáshoz mindenképp.

Solymártól érkezve, Pilisszentiván végéhez közeledve egy “Jági tanösvény erre balra” kis táblával jelölt, Sport utca nevű erdészeti útra befordulva közelítjük meg túránk indulási pontját. Az erdőbe bevezető út bal oldalán tudunk egy nagyobb parkolóban leállni, vagy ahol mi szoktunk, a sportpálya melletti parkolóban is tökéletes helyet találhatunk az alaptáborunk leállításához.

Innen jönne az a rész, hogy elindulunk túrázni, ha nem volna történetesen 11:50, így senki nem mozdul, helyette csinos anya-stewardessünk szolgál fel interkontinentális hidegtálat a rutinos hátsó sornak és azok szüleinek is.
Negyed óra múlva a büfékocsit hátrahagyva, az 50%-ban már leszállóágban lévő embereinkkel indultunk neki a kellemes, homokos bemelegítő útszakasznak a hagyományos módon: lábon. Talán 2 perc se telt el, amikor a legalacsonyabb túratársunk közölte, hogy “fáradt vagyok”. Erre későbbre számítottam, de mit lehet ilyenkor tenni: többcélú fogócska játékba kezdtünk, ami egyszerre jó átmozgató gyakorlat és kapcsolja át a nehezen mozgó kapcsolót a kicsik fejében a “hagyjuk már ezt” állásból a “juhúú, én vagyok a leggyorsabb túravezető” állásba.

Azért jó, hogy szemből éppen nem jött senki sem, mert az erdőben fejvesztve rohanó család képét nehéz lenne nem a “pánik van, rohanjunk mi is” gondolattal társítani. Szóval futottam gyorsan, futottam cikk-cakkozva, de valahogy mindig utolértek, mert ilyen egy jól megbundázott erdei futóverseny. 🙂

A Jági-tanösvény első állomásait beleszőttük a napi túránkba, így a futástól fellelkesült gyerekekkel a hátunkban a bal oldalt húzódó kis dombra felvezető erdei ösvényre kanyarodtunk fel, ahol néhány lépcsőfok múlva értünk fel egy érdekes, régi homokkőfejtőhöz köthető, befalazott szájú barlanghoz.

A barlang ablakán behajolva, fejlámpám fényével körbenézve arra jutottam, hogy a létesítményt nagy ritkán látogathatják némelyek a célból, hogy egy sört megigyanak benne, majd az üvegeket szabályos alakzatba rendezve hátrahagyják, mint egy alkoholdémonokat megidéző titkos szertartás elhasznált kellékeit.

A Jági-tanösvény következő állomása a Jági-tónak nevezett, de látogatásunk alkalmával tónak nehezen értelmezhető pangó víztömeg, amely elé két nagy ívű, színes tájékoztató táblát tettek ki, melyek a tó élővilágát mutatják be. A környék névalkotása egyébként következetlennek tűnik: ha Pilisszentivánra Solymárról érkezünk, akkor a két település között jobb oldalon, a völgyben találhatjuk meg a Slötyi csúfnévvel illetett bányatavat, ami egyébként jókora méretével tényleg tónak is hat… Ha igazságot szeretnénk szolgáltatni a víztömegeknek, akkor vagy kapjon a Slötyi egy tóhoz illő nevet és az élővilágát bemutató táblákat, vagy a Jági-tóba tegyenek több vizet, és akkor a gyerekeknek sem kellene ekkora képzelőerőt mozgósítaniuk a tájékoztató anyagok és a “tó” összevetésébe.

A tó bal oldalán lévő fás bucka tetején kellemes pados-asztalos sütögető hely található, ahol ezúttal már visszatérő szokásunkhoz híven kis pihenőt tettünk egy kis harapnivalóval.

Innen az erdészeti úton továbbhaladva rövidesen egy hatalmas tölgyes árnyékában meghúzódó nagyobb pihenőhely mellett megyünk el, az előttünk már látható Iváni-hegy oldalából kiálló Ördög-szikla irányába.

Utunkat szemből végeláthatatlanul elnyúló vadkerítés szakítja meg, ahol jobbra fordulva egy lengőkaput találunk, amely alatt ha átküzdjük magunkat, besurranhatunk oda, ahova tapasztalatunk szerint a többség már nem megy be. (Aznap rengetegen voltak a parkolókban, azt hittem, sok túrázó lesz az erdőben, de nem így történt: az igazán szép és érdekes részekig a túlnyomó többség nem ment el. Egész nap alig találkoztunk túrázókkal.)

A hegy lábánál érezhetően egy újabb összetételű – most már főként talajában – színes erdőbe csöppentünk, amelyet tavaly ősszel varázslatosabb állapotában volt szerencsénk megcsodálni… idén pár héttel később érkeztünk.

A gyerekek itt már elkezdtek izgulni, és a hegyoldal meredekségéből kiindulva fel is kínáltam Tominak a szabad helyet a hátizsákomban, de úgy tűnik, kezd felnőni, és a büszkesége már nem engedi meg neki, hogy ilyen úri muriból kimaradjon. Így hát “én már nagy vagyok, Apa” és “ne fogjál” kijelentésekkel baktatott fel előttem a kiálló gyökerekkel nehezített csapáson fel, egészen a kiszemelt szikláig.

Miközben suttyomban Tomira vigyáztam, már-már hajlamos lettem volna arra, hogy a nem egészen hat éves Zsófira profi hegymászóként tekintsek, akit csak erélyesebb utasításokkal tudtam visszatartani attól, hogy a túra hátralevő részét ne egyedül járja meg, és ne hagyjon minket, lassúakat teljesen hátra. Szerencsére a nehezebb és veszélyesebb részekhez érve már Ancsi is félretette a fotózást, és így biztonságos közelben tudtam mindkét kis hegymászónkat.

Az Ördög-szikla mögött húzódó nyereg biztonságos szélességű ahhoz, hogy kifújjuk magunkat, és a hőszigetelő fenékalátéteinket elővéve leüljünk a földre, és mindenki kapjon valami finomságot. Müzliszeletek, banán és egyéb egészséges falatok kerültek ezúttal elő Ancsi táskájából és tűntek el az sikerélménytől felvillanyozódott új gazdáik pocakjában.

Innentől kezdve Zsófi és Tomi is megduplázott önbizalommal, megállás nélkül hajtottak mindannyiunkat fel a hegy legtetejéig. Zsófitól már megszokhattuk ezt az erős bizonyításvágyat, de Tomitól most először láthattuk ugyanezt. Új korszak küszöbére értünk: éljen! 🙂

Az Ördög-sziklától az Iváni-hegy nyergéig az utunk lendületes volt. Szép ez a szakasz, és a fenyvesből a nyeregre kilépni pedig nagyon különleges érzés a táj egyedisége és annak kisugárzása miatt. A egymásba hajló dombok látványát az apró molyhos tölgyek és borókabokrok jelenléte teszi még érdekesebbé. A szemközti hegytetők fái ködbe burkolóztak, és a gyerekek folyamatos nyüzsgését leszámítva teljes volt a békés, lelket nyugtató csend.

A tavaly őszi túránk mintájára terveztem eredetileg ezt a túrát is, így az Iványi-hegyről levezető hegyhátról csordogáltunk volna le, vissza az Ördög-sziklához vezető út aljához. A terv ugyan jó lett volna, és egy kellemes átmozgató kirándulás lett volna a nap mérlege, helyette győzött az ismeretlen felé való vonzódás és a kalandvágy. Ehhez előbb felvezettem Ancsinak, hogy ugyan kicsit hosszabb lesz a túra útvonala, de ha már úgyis lendületben vagyunk, érdemes továbbmennünk a Hosszú-árkot megcélozva.

A Hosszú-árok felé egy erdei útra becsatlakozva tudunk eljutni, amely gyönyörű, vöröslő avarral borított bükkösbe vezet minket. Pár száz méter önfeledt avarrugdosást és dagonyázást követően kipróbáltuk, hogy mi történik, ha 30 másodpercig mindenki kicsit befogja a száját. Először addig észlelhetetlen, különféle erdei madarak csicsergését sikerült felfedeznünk, majd erősödő emberi beszédre is felfigyeltünk. A hangok gazdái (egy velünk korabelinek tűnő pár) próbáltak figyelmeztetni, hogy ha a piros csíkkal jelzett ösvényen megyünk, az hosszabb lesz, mint az egész eddig megtett utunk, de tré lett volna igazat adni nekik (büszkeség), és amúgy is nekünk lesz igazunk, ők tévednek (nem). Innen ha a piros úton nem lefelé, hanem felfelé indultunk volna tovább, akkor 100 m szintemelkedés és kevesebb mint 1 km múlva érhettünk volna fel a Nagy-Szénás tetejére, amely kihívásra a már erősen fáradó Tomi és Zsófi is nyugtalanul reagált volna.

A lefelé vezető út 2x gyorsabbnak bizonyult, mint a felfelé vezető. A monoton lépegetést két kéz – két gyerek formációval oldottam, míg fotóriporterünk néha lemaradva lelkesen dokumentálta azokat a dolgokat, amelyek mellett eltántoríthatatlan tekintettel, hegyi mozdonyként száguldottam el, a gyerekek széteső koordinációját időnként spontán futóversennyel próbálva új életre kelteni.

A Hosszú-árokból balra egy szervizútnak kellett volna elénk ugrania, de ez nem sikerült neki, így a tervezett jelentős útlevágás sem jött össze. Ekkor már a kimerült – de addig hősként poroszkáló – Zsófi sokadjára kérdezte meg, hogy mikor érünk vissza végre a kocsihoz, és kénytelenek voltunk a kellemetlen igazságot bevallani neki: “még soká sajnos, kicsim”. Ezt kimondva egyúttal azt is el kellett ismernem, hogy ezt a tervezés dolgot kicsit elszúrtam, és annak ellenére, hogy itt már kiértünk a vadkerítéssel határolt erdészeti zónából, mégis csak Szentiván másik végében járhatunk, azaz még tényleg messze vagyunk, és ha nem sietünk, ránk is sötétedik.

Az utolsó 1.7 km-hez érve Ancsival engedtünk az egyre erősödő nyomásnak, és új testedzést találtunk ki, hogy még sötétedésig vissza is érjünk a kocsihoz. A feszített tempójú séta közben a gyerekek már csendben zötyögtek az egyre jobban sajgó nyakunkban, és csak kicsit idegesítő hajborzolgatással tették kellemesebbé megmentő fáradozásainkat.

Kimerülve, mégis feltöltődve és boldogan érkeztünk vissza az addigra kiürült parkolóba. Mire elindultunk, már teljesen be is sötétedett. Azt pedig, hogy kora este milyen fizikai állapotban zuhantunk az ágyba, borítsa a feledés jótékony homálya.

Amiből tanultunk:

  • A power bank-ot (hordozható akku töltő) nem hagyjuk otthon, mert nem lesz elég kép és/vagy ravasz navigáció sem, meg amúgy is, rajtunk kívül már minden tölthető.
  • A kulacsokban a víz túlhűlt: azóta beszereztem nekik hőtároló kulacstartókat.
  • Hamar sötétedik, és az alkalmanként bénázó túrafelelősünk van, hogy tényleg bénázik: kell fejlámpa mindenkinek.
Túra útvonala

Túra hossza: 7,4 km

Még szintén kedvelheted...

2 hozzászólás

  1. Kóródi Erika says:

    Hát ez szuper és kedvhozó beszámoló volt, köszönjük szépen! Kipróbáljuk!
    Egy hasonlóra sikeredett túra során vontuk le mi az azóta életmentőnek bizonyuló következtetést: fejlámpa kell mindenkinek, minden körülmények között, még akkor is, ha reggel 10-kor ugrunk el “ide a szomszédos hegyre”.

  2. says:

    Nagyon örülök a visszajelzésednek, klassz kis túra és ha van annyi erőtök, hogy a Nagy-Szénást is bevegyétek akkor a történetünkből kimaradt résszel komplett lenne az túra és délutánra ütemezve egy kis fejlámpázás is kijönne belőle 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.